vicces, hogy ugyanerről szólt az utolsó bejegyzés is. aztán az össze(nem)költözős fless után pedig újra ez lett. konkretice gyűlöl. egyelőre ezt nem tudom feldolgozni, mostanáig sem értem, hogy mi történt, s miért kell így történnie. ellenben az utolsó jó is eltűnt az életemből, illetve az, amit én jónak élek meg. rosszul élem meg a családomat, a munkámat (a végzettségemet), nincsenek barátaim, most már igény sincs, a genetikai láncom egy rakás szerencsétlenség, a legapróbb dolgokon is szorongok. végülis logikai úton meggyőztem magam, hogy pont az én életemnek, ilyen hozzáállással kurvára nincs értelme. elegem van. nem hisztiből, nem sajnálatból, hanem a düh hajt.
épp ezért elhatároztam, hogy 66 nap múlva megpróbálom megölni magam. illetve úgy kellene mondani, hogy 66 nap múlva megölöm magam. mert persze annyi racionalitás bennem is van, hogy az erős kötődés megszűnése miatt a következő napokban lesz a legszarabb. épp ezért adtam magamnak 66 napot, ha két hónap múlva ugyanígy érzek, akkor kurvára abba kell hagyni ezt a permanens szenvedést.
mivel holnap még találkozom Egymással, a holnapi nap lesz az első, a mai a zéró nap. 66 nap elég arra is, hogy eldöntsem, kinek akarok még mit mondani, mit kezdjek a szülőkkel, megpróbáljam nekik elmagyarázni, hogy nem az ő hibájuk, vagy csak hagyjak egy ugyanilyen szövegezésű levelet. s persze a technikai része, hogy akkor hogy.
valahol örülnék annak, hogyha a 66. napon ezt visszaolvasva csak elmosolyodnék, hogy mennyire kis szánalmas tudok lenni, de most inkább azt érzem, bárcsak már a 67. nap lenne, akkor már off.
továbbá megpróbálok minél több emberrel elmélyülni a szaros, hugyos, hányásos mindenben, hisz ezért történt minden. ezen a ponton már a betegségek sem érdekelnek, felelőtlenség on. ki is lőttem vagy hat felkérést.
és ma előléptettek.
és most szarrá iszom magam. egyedül. ahogy mindig is szoktam. szánalmasság on.
